Legnépszerűbb termékek

Tokaj-Hegyalja rövid története

HomeTokaj-Hegyalja rövid története

Tokaj-Hegyalja rövid története

Tokaj-Hegyalja Magyarország leggazdagabb történelmi hagyományokkal rendelkező borvidéke. Egyedivé sajátos termőhelyei, sokszínű geológiai és talajtani adottságai mellett gazdag történelme teszi: históriája olyan nagyhírű borvidékkel vetekedik, mint a franciaországi Burgundia és Rhône-völgy, vagy az itáliai Piemonte és Toscana.

Honfoglaló magyarok

A honfoglalással a Kárpát-medencébe érkező magyarság és a török eredetű kabar népesség úgyszintén keletről, a Kaukázus északi előteréből hozta magával a fejlett szőlőműves tudását, azonban kétségtelen tény, hogy a mai Tokaj-Hegyalja területén már találtak szőlő ültetvényeket találtak. A honfoglaló elődök már a 10. században felismerték a majdani borvidék kedvező földrajzi és stratégiai adottságait, és emiatt e régió csakhamar nemzetségfői, fejedelmi majd királyi vadász birtok lett. Erről tanúskodik az is, hogy a 11. század végén, a mai Tokaj-Hegyalján már királyi tulajdonban álló pincékről tettek említést a történeti dokumentumok. Sőt e terület a 13. század elejére már erdőispánsággá formálódott Sárospatakkal, mint uradalmi központtal: azaz a magyar királyok egyik legfontosabb vadászterületévé vált, ami lehetővé tett, hogy az ott élő lakosok kiváltságosabb helyzetbe kerültek, mint a szomszédos vármegyék lakossága. A borvidék kialakulásában nagy szerepet játszott továbbá az is, hogy a magyar uralkodók a 12. században nem csekélyszámú itáliai és vallon telepest hívtak be. Az új jövevények az ó hazából az antik római eredetű magas szintű szőlészeti és borászati kultúrájukat is hozták magukkal. Ezzel a telepítést csak a 1241. és az 1282. évi mongol-, vagy tatárdúlások akasztották meg átmenetileg. A pusztításokat követően az Árpád-házi magyar királyok továbbra is ösztönözték az új latin nyelven beszélő külhoni telepesek, vagy más néven a vendégnépek (latinul hospesek) behívását és letelepítését a mai Tokaj-Hegyaljára. Sőt az Árpád-ház kihalását követően az Anjou dinasztiából származó uralkodók is tovább folytatták ezt a telepítési politikát. Ennek köszönhetően 14. század első harmadára már olyan fejlettségi szintre jutottak az akkori hegyaljai települések, hogy saját egyházakkal rendelkeztek és a megtermelt bor után kedvezményesen adóztak a királynak és az egyháznak.

A borvidék középkori formálásában nagy szerepe volt a szerzetességnek is

A mai Tokaj-Hegyalján ágoston-rendi, bencés, domonkos-rendi, ferences, ispotályos, pálos és premontrei rendházakat, kolostorokat, valamint apátságokat alapítottak az uralkodók és a helybéli főurak, akik jelentős szőlőterületeket is adományoztak a szerzetesek számára. Ezen belül is kiemelkedő szerepe jutott az egyetlen magyar alapítási szerzetesrendnek, a pálosoknak, vagy másik nevükön a remete-rendi barátoknak. A 13. század közepén a pálosok elsősorban adományozások és végrendeletek útján jutottak jelentős szőlőbirtokokhoz. Ezen túlmenően a szerzetesrend képviselői a magyar királyoktól és római pápáktól olyan kiváltságokat kaptak a 14. század első harmadában, hogy az általuk megművelt szőlőbirtokok után nem kellett adózniuk, és szabadon kereskedhettek az általuk megtermelt borokkal. Ennek köszönhetően a pálosok késő-középkorra minta szőlőbirtokokat hoztak létre. Közülük a gönci, a késmárki, a tokaji, a sajóládi és sátoraljaújhelyi kolostorokat kellett megemlíteni, amelyek jelentős szőlőterületekkel rendelkeztek a borvidéken. Gyakorlatilag a pálosoknak volt köszönhető többek között a bodrogkeresztúri Kakas a mádi Király, a makkoshotykai Makra, a sárazsadányi Szárhegy és Zsadányi, a sárospataki Esztáva, Gomboshegy, Hosszúhegy, Királyhegy, Megyer és Olaszihegy, a sátoraljaújhelyi Boda és Oremus, tarcali Mézesmál és Szentkereszt, illetve a tállyai Remete és Tökösmál szőlőhegyek (ma dűlők) léte is. A pálosok szőlőművelő tevékenysége olyan mély nyomot hagyott a borvidéken, hogy számos mai is létező dűlőt, vagy szőlőterületet neveznek Barátnak, vagy Remetének. A pálosok mellet a szepesi premontrei rendi prépostság volt még nagyon meghatározó birtokos, miután 1248-ban IV. Béla (1236−1270) királytól adományul megkapták Olaszliszkát és környező szőlőhegyeket. A prépostság tett ismertté a mai Narancsi, a Csontos, a Kulcsár, a Kútpataka, a Meszes, illetve a Rány dűlőket is. A tokaj-hegyaljai borvidék kialakulásában fontos osztályrész jutott a felvidéki városoknak és módos kereskedő polgárságának is. A 14. század végére Bártfa, Eperjes és Kassa gazdaságilag olyannyira megerősödött, hogy borkereskedelmi és borfogyasztási szükségleteiket kezdetben a nagyhírű szerémi borral elégítették ki, azonban a 15. század közepére felfigyeltek a kiváló minőségű hegyaljai borokra. Így intenzív kereskedésbe és szőlőbirtoklásba kezdtek a borvidéken elsősorban Abaújszántó, Koldu, Mád, Rátka, Tállya, Tarcal, Tolcsva, és Tokaj határában. Így váltak mai is ismert bortermőhelyekké az abaújszántói Bea, Magita, Kassaváros, Sátorhegy, tállyai Bányász, Hasznos, Hetény, Kővágó, Nyerges és Palota és tolcsvai Bartalos-Kútpataka, Gyopáros, Cziróka, Melegmál és Várhegy nevű szőlőhegyek. Ennek hirtelen jött fejlődésnek az oka az volt, hogy 1460-as évekre az oszmán-törökök portyáikkal és betörésekkel olyan nagy pusztítást végeztek az ország legjobb adottságú bortermő vidékén, a Szerémben, amelyet többé már nem volt képes kiheverni. Emiatt onnan számos vincellér család települt át a mai Tokaj-Hegyalja borvidék déli területeire. Az új telepesek még magasabb szintű szőlőkultúrát és borkészítési technológiát, és vélhetően a természetes édes bor készítésének a technikáját is magukkal hozták. Ennek köszönhetően a 15. század második felére a bor minősége már csaknem a szerémivel vetekedett, amely felkeltette a felvidéki városok kíváncsiságát is. Sőt ebben az időszakban váltak Abaújszántó, Bodrogkeresztúr, Mád, Olaszliszka, Szerencs, Tállya, Tarcal, Tolcsva, valamint Tokaj települések önkormányzatokkal rendelkező bortermő mezővárosokká. A felvidéki városok helyzetét nagyban elősegítette I. (Hunyadi) Mátyás király (1458−1490) 1482. évi rendelete is, amely vámmentességet biztosított számukra a hegyaljai borokkal történő kereskedésben. E rendelkezés következtében hatalmas lendületet vett fejlődés a régióban, és a 15. század végére mai Tokaj-Hegyalja a Szerém mellett a másik legfontosabb borvidékévé nőtte ki magát. Sőt már ekkor átvette a vezető szerepet. Ebben az időszakban a hegyaljai szőlőtermő települések saját kereskedelmi és szőlőrendtartási rendelkezéseket, valamint szabályokat alkottak meg, amelyeket írásba is rögzítettek. Ugyanis a felvidéki szabad királyi városok német ajkú módos polgárságának hegyaljai megjelenésével a szőlőterületek adásvétele kapcsán kialakult intenzív ügyvitelt a bortermelő hegyaljai mezővárosok önkormányzatai által kiállított írásos dokumentumokban rögzítették le. Ez pedig igencsak felélénkítette a 15. század második felére a Tokaj-hegyaljai mezővárosok hivatalos írásbeliségét. Sőt a szőlőbirtok adásvétel, valamint az ehhez szorosan kötődő írásbeliség nagyban elősegítette azt, hogy még ebben a korszakban a borvidéki települések körében egyfajta közös összetartozás tudat alakult ki. Így ezek a települések közös arculatot mutattak fel, és érdekeik érvényesítése érdekében egységesen tudtak fellépni a vármegyei és annál magasabb hatóságok előtt. Így tulajdonképpen a majdani a zárt borvidékké történő válás előfutárait jelentették ezek a szabályozások. Ugyanakkor ezek a korabeli rendelkezések eredeti változatai sajnálatos mód nem maradt fenn, mert a 16. században több alkalommal a történelem viharai miatt javarészt elpusztultak, de ezeket a szabályokat emlékezetből mindig újból és újból leírták.

Kettős királyság, és az oszmán-török hódoltság

Az 1526. évi mohácsi vész, a kettős királyság kora (1526−1540), majd azt követő oszmán-török hódoltság tényleges kezdetének (1541) időszaka Tokaj-Hegyaljára jelentős változásokat hozott. Egyrészt, tovább folytatódott már a 15. század közepe óta tartó belső migráció az ország elpusztult területeiről Tokaj-Hegyaljára, úgymint Bácskából, Szerémből, Szlavóniából és a Temesközből, amely még inkább jótékony hatást gyakorolt a magas színvonalú szőlőművelésre és a borkészítésre. Ebben az időszakban jelent meg konkrétan az írott forrásanyagban az aszúbor és főbor (szamorodni) készítésének a folyamata is. Másrészt, a borvidéken a lutheri és a kálvini protestantizmus gyors elterjedése nagyobb szabadságot hozott a borvidékre. Ugyanis a földesurak maguk is a hitújítás híveivé váltak, és alávetett szolgálóikra mérsékeltebb adóterheket róttak, és érdekeltté tették őket a bortermelésben és kereskedelemben. Harmadrészt jelentősen átalakult a régió birtokosi szerkezete. Ez különösen igaznak bizonyult az Abaúj-Torna és Zemplén vármegyék kis- és köznemességére. Ugyanis a mohácsi csatavesztést követően az akkori magyar politikai elit javarésze gyakorlatilag elesett az ütközetben. Helyükre pedig olyan addig a nagypolitikában jelentéktelen birtokos családok kerültek az új arisztokráciába, mint pl. az Alaghy, a Bethlen, a Bocskai, a Csáky, a Dobó, az Erdődy, a Gyulaffy, a Keczer, a Lórántffy, a Nádasdy, az Esterházy, a Rákóczi, a Szepessy, a Szuhay, a Thököly, vagy a Vay családok, akik a 16−17. században meghatározták a borvidék történelmét. E családok tagjai nemcsak urai, hanem jó gazdái lettek a borvidéknek, hanem példamutató minta szőlőbirtokokat is hoztak létre a borvidék településeinek a határában. A megtermelt borokat a külföldi, elsősorban a lengyel piacon értékesítették számukra igen jó áron. Ugyanakkor a 15. század közepe óta birtokos felvidéki szabad királyi városok és gazdag polgárai továbbra is meg tudták tartani szőlőbirtokaikat. A meg megújuló oszmán-török portyák ellenére sem tört meg a borvidék fejlődése. Sőt a nevezett arisztokrata családok köznemesi rangú familiárisai közül is újabb és újabb arisztokrata családok emelkedtek ki, aki elsősorban hatalmas vagyonukat a Tokaj-hegyaljai boroknak köszönhették. Így lett meghatározó birtokos többek között a tornabarakonyi Barakonyi, a mádi Gönczy, a szemerei Szemere, a székesi Bercsényi, a tolcsvai Bónis, vagy a szirmabesenyői Szirmay család is. Ezen felül az erdélyi magyar arisztokrácia is jelentős szőlőbirtokokra tett szert a borvidéken, részben adományozás, részben házasság és részben örökség révén. Így találjuk a nagybirtokosok között az Andrássy, az Apafi, a Kemény, a Gyulaffy, vagy Teleki családokat a 17. század utolsó harmadáig. 1640-ben és 1641-ben Mád, illetve Tállya mezővárosokban üléseztek a borvidék befolyásos birtokosai, amelynek eredményeként szabályozták a szőlőmunkákat, a szüretet, a borkészítést, illetve a birtokosi jogokat. Ezeket a szabályozásokat nem sokkal később az úgynevezett hegyaljai törvényeknek nevezték, ami által lefektették a majdani zárt borvidék alapjait. Gyakorlatilag ezt az időszakot nevezhetjük a borvidék első igaz aranykorának. Ugyanakkor az ellenreformáció hegyaljai elterjedése 1663-ban, a Habsburg ellenes Wesselényi összeesküvés bukása (1670), gróf Thököly Imre (1657−1705) kurucmozgalma (1682−1685), a két hegyaljai felkelés (1671, 1697), valamint a Rákóczi szabadságharc (1703−1711) komoly kihívásokat és terheket rótt a birtokosokra, és ezt borvidék jelentősen megsínylette. A katolicizmus erőszakos terjedése miatt az áttérni nem hajlandó lakosokat elüldözték, birtokaikat elkobozták, és kincstári tulajdonba utalták. Ugyancsak ebben az időszakban a Wesselényi-összeesküvés miatt számos arisztokrata család vesztette el a szőlőbirtokát. Ráadásul a szőlőmunkák elmaradása miatt ezek az elkobzott szőlőterületek csakhamar pusztulásnak indultak. Mindenesetre a bécsi udvar az elkobzott területeket adottságai szerin összeírta, amely később alapjául szolgált a majdani szőlőhegy-, vagy dűlőklasszifikációknak. A Rákóczi szabadságharcot követően több régi birtokos nagy összeg megfizetésének a fejében visszaváltotta birtokait, de ezek is hosszú évekbe teltek, hogy az elkobzott és elpusztult szőlőbirtokok újra felvirágozzanak. A 18. században ugyancsak jelentősen átalakult a birtokosi szerkezet. A korábbi jobbágyi, kisnemesi, valamint köznemesi birtokosok a korábban elszenvedett károkat nem tudták kiheverni. Így szőlőterületeiket eladni kényszerültek a vagyonosabb arisztokratának. Sőt az 1720-as években új, a bécsi udvarhoz hű arisztokrácia jelent meg nagybirtokosként a borvidéken, mint pl. az Aspremont, a Buttler, a Grassalkovich, a Gyulay, a Haller, a Holló, a Károlyi, a Klobusiczky, a Mudrány, a Nigrelli, az Orczy, a Roxer, az Zombory, a Waldbott famíliák. A régi nagybirtokosok közül csupán az Andrássy, az Erdődy, a Szemere, a Szirmay és Vay család maradt meg. A Rákóczi szabadságharc végét követő néhány évtizedet a borvidék második aranykorának is nevezik. Ezt egyfelől az újjáépítések és rendszeres szőlőhegy klasszifikációk, másfelől jobbnál jobb kiváló évjáratok jellemezték. Sőt 1737-ben egy borhamisítási ügy kapcsán III. Károly (1711−1740) császár és király titkos rendeletének értelmében, − oltalmazva a helyi termelőket és birtokosokat −, a világon először zárt borvidékké nyilvánítatta Tokaj-Hegyalját. Ugyanakkor az udvar a tulajdonában maradt, főleg az egykori Bercsényi és Rákóczi birtokokon, Sárazsadány, Tarcal és Tokaj határában úgynevezett koronabirtokokat alakítatott ki 1749-ben, amelyek majdnem a jelenkorig állami tulajdonban maradtak. Intézőikként meg szívesen alkalmaztak előbb görög és örmény, majd a borvidéken a 18. század második felében megtelepedő galíciai eredetű zsidó kereskedőket.

Fennakadások a kereskedésben

Mária Terézia (1740−1780) királynő 1754-ben az osztrák örökös tartományok irányába folyó magyar árukra belső vámrendelet hozott, amely érzékenyen érintette a borvidéket, mert a monarchia más tartományaiba szánt borok után magas védővámokat kellett a birtokosoknak befizetnie a kincstárba. A borvidékre ugyancsak csapásként hatott a Lengyel-Litván Unió politikai válsága, amely az 1772−1795 között állam felbomlásához és felosztásához vezetett. Ezzel a borvidék elvesztette legfontosabb piacát, Lengyelországot, valamint súlyos túltermelési válságba sodorta a birtokosokat, mert ebben az időszakban a borvidéke jobbnál-jobb évjáratokat produkált. Ezt a krízis Nagy Francia Forradalom (1789−1794) és a napoleóni háborúk (1799−1815) időszaka átmenetileg orvosolni tudta. Azonban az 1814-ben kezdődő, a kontinensre beköszöntő tragikus mezőgazdasági évjáratok komoly visszaesést okoztak. Rosszabbnál rosszabb évjáratok követték egymást majd egy évtizeden át, miközben még piacot sem találtak a Tokaj-hegyaljai bor eladására. Ezt a krízis a borvidék csupán 1850-es évekre tudta kiheverni. Sőt új piacokat kerestek a bor értékesítésére, és ennek köszönhetően alakult meg Mádon 1853-ban a Tokaji Bormívelő Egyesület. Az 1867. évi kiegyezést követően úgy tűnt, hogy a borvidék egy újbóli töretlen fejlődési pályára áll, azonban e reményteli kezdetet teljes tönkretette az 1880 körül kirobbanó filoxéra vész, amely Tokaj-Hegyalját sem kímélte. Számos birtok ment tönkre, és rengeteg ősi autochton szőlőfajta, mint pl. a kövérszőlő, vagy ezerjó tűnt a borvidékről. A vincelléreknek majdnem 20 éves munkájába került mire a Tokaj-Hegyalja kiheverte a filoxéra okozta pusztulást.

Trianoni békediktátum kettészelte Tokaj-Hegyalját

A 20. század sem bánt kegyesen a borvidékkel. A I. Világháborút lezáró 1920. évi Trianoni békediktátum határ menti régióvá tett Tokaj-Hegyalját. Olyan települések, többek között Bártfa, Eperjes, Kassa, Késmárk, Lőcse, Rozsnyó, vagy Ungvár, kerültek az új határok túlsó oldalára, amelyeknek az önkormányzata, illetve módos polgársága meghatározó birtokosként volt jelen a borvidéken. Ezt tovább tetőzte, hogy az békekötést követően nem sokkal masszív peronoszpóra járvány tizedelte a szőlőültetvényeket, és újfent számos birtok ment tönkre. Mire ezt nagy nehezen kiheverte a borvidék, akkor robbant ki az 1929. évi gazdasági világválság, amelynek eredményeképp újfent számos szőlőbirtok tulajdonos csődölt be. A II. Világháború ugyancsak komoly pusztításokkal járt mind a lakosságban és mind a szőlőkben. A szőlőbirtokos és kereskedő zsidóságot 1944-ben deportálták, és többségük a náci koncentrációs táborokban lelte a halálát. 1945 után a kommunista hatalom átvételt követő államosítások megszüntették a nagybirtokokat Tokaj-Hegyalján. Ezt követték az 1950-es évek erőszakos kolhozosításai is. Az elkövetkezendő majd öt évtized államilag ellenőrzött szőlő- és bortermelése a kevésbé igényes szocialista, különösen a szovjet piacra koncentrált, és ezt a Tokaj-hegyaljai bor minősége igencsak megszenvedte, hiszen mindent mennyiségi termelés érdekeinek vetettek alá. Akkor tokaji bor híre már csak történelemmé, a múlt dicső emlékévé vált. Az 1990. évi rendszerváltozást követően a borvidék újabb történelmi lehetőséget kapott. Megkezdődött a privatizáció, valamint a kárpótlás, és a magánbirtokok újjászervezésével a borvidéken kisebb-nagyobb pincészetek, illetve szőlőbirtokok jöttek létre. Ezzel pedig remélhetőleg egy újabb és egyúttal kedvezőbb történelmi időszak vette a kezdetét Tokaj-Hegyalján.